Egyszer volt, hol nem volt, volt két egypetéjű ikernővér, Alison
és Courtney. Mindenben hasonlítottak: hosszú, szőke hajuk, hatalmas, tiszta,
kerek kék szemük, szív alakú arcuk és megnyerő mosolyuk volt, ami
megolvasztotta bárki szívét. Amikor hatévesek voltak, ugyanolyan lila
biciklivel hajtottak fel és le, körbe-körbe a családjuk kocsifeljáróján, a
connecticuti Stamford-ban, a "Jacques testvér"-t énekelve. Amikor
hétévesek voltak, együtt másztak fel a "nagy-gyerekek" csúszdáján, és
végig fogták egymás kezét. Mindketten megkapták a szüleiktől a saját
hálószobájukat, baldachinos hercegnőággyal, mégis gyakran találták őket egy
matracon alva, egymást átölelve. Mindenki azt mondta, leírhatatlan
ikerkapcsolat köti össze őket. Megígérték egymásnak, hogy örökké legjobb
barátok lesznek.
De az ígéreteit mindenki naponta szegi meg.
Második osztályban kezdődtek a változások. Először kis dolgok
voltak - egy sunyi pillantás, egy apró lökés, egy ingerült sóhaj. Aztán
Courtney felbukkant Ali szombati művészetóráján, azt bizonygatva, hogy ő a
nővére. Courtney Ali padjánál ült egy nap, amikor a nővére beteg volt. Courtney
úgy mutatkozott be a postásnak, az új szomszédoknak a kiskutyával és a
gyógyszertár pénztárában lévő idős hölgynek, mint Alison. Talán azért játszotta
el, hogy ő a testvére, mert Ali-ben volt egy kis extra szikra, egy bizonyos
valami, amitől észrevették. Talán féltékeny volt. Vagy kényszerítették.
- Ali vett rá, hogy tegyem meg - mondta
Courtney, amikor elkapták. - Azt mondta, ha nem tettetem erre a napra,
hogy ő vagyok, valami szörnyű fog történni velem, veletek, és mindannyiunkkal.
De amikor az anyukájuk és az apukájuk megkérdezte Ali-t, hogy ez
igaz-e, ő tágra nyílt szemekkel nézett rájuk.
- Sosem mondanék ilyesmit!- válaszolt
ártatlanul. - Szeretem a testvéremet, és szeretlek titeket.
Aztán Courtney és Ali ordítozni kezdtek egymással a játszótéren,
majd Courtney bezárta Ali-t egy vécéfülkébe ebédidőben, és nem engedte ki. A
tanárok aggodalmasan hívták a szüleiket. A szomszédok közelebb húzták magukhoz
a gyerekeiket, amikor elhaladtak Courtney mellett, attól tartva, hogy őket is
bánthatja. Az utolsó csepp a pohárban egy tökéletes tavaszi napon történt
esemény volt, amikor a szüleik Courtney-t Ali-re nehezedve találták, a kezei a
testvére torka körül.
Orvosokat hívtak. Pszichiátriai kiértékeléseket hajtottak végre
rajtuk. Ali magabiztosan kezelte a helyzetet, de Courtney bepánikolt.
-
Ő
kezdte! - bizonygatta. - Fenyeget engem. Azt akarja, hogy elmenjek!
Paranoid skizofrénia - állapították meg az orvosok komoly hangon. Ez a fajta
betegség kezelhető lehet, de csak sok odafigyeléssel. Ali-n volt a sor, hogy
meghozza a végső döntést, és bár könnyekkel küszködve, de úgy döntött, a
testvérének mennie kell. Courtney-nek el kellett hagynia a családját, mindent,
amit ismert. A szülei megnyugtatták, hogy hazahozzák, amint jobban lesz, de a
hetek teltek, aztán a hónapok. Egyszer csak Cortney-t… elfelejtették.
Néha egy család olyan, mint a borsóhüvely: talán tökéletesnek néz
ki kívülről, de amikor felnyitod a héjat, minden szem rohadt. DiLaurentiséknél
a lány, aki az áldozatnak tűnt, talán a kínzó volt… Lehet, hogy Courtney
elküldése csak Ali mesteri terve volt. És talán, csak talán, minden, amit
Courtney akart csak az volt, amit megérdemelt - egy boldog élet.
Ez Rosewood - és ők Rosewood legrejtélyesebb ikrei. És, mint
tudjuk, Rosewoodban semmi sem az, aminek látszik.
Az első dolog, amit Courtney DiLaurentis meghallott, amikor
felébredt azon a reggelen, amikor megváltozott az élete, a falióra ketyegése
volt. Arra figyelmeztette, nem túl kíméletes módon, hogy az ideje fogytán van.
Körülnézett az ismeretlen hálószobában. A szülei néhány éve
elköltöztek a connecticut-i Stamfordból, hogy elkerüljék a szégyent, ami azzal
járt, hogy egyik lányukat elmegyógyintézetbe küldték. A pennsylvániai Rosewood
egy piszkosul gazdag külvárosi részén vettek házat, nagyjából 30 km-re
Philadelphiától, ahol még a kutyák is Chanel nyakörvet hordtak. Mivel senkit
sem ismertek az új helyen, nem kellett mesélniük az őrült lányukról a kórházban.
Még a vezetéknevüket is megváltoztatták Day-DiLaurentis-ről egyszerűen
DiLaurentis-re, abban a reményben, hogy ez majd távol tartja a kotnyeles
szomszédokat Connecticuttól.
A vendégszoba, ahol Courtney aludt, molyirtószagú volt, egy dupla
ággyal, amire egy régi kockás plédet terítettek, egy fonott szekrénykével, ami
még egy elmegyógyintézet bútorzatához képest is túl kopottnak bizonyult volna,
és egy kicsi könyvespolccal, amiről lepattogott a festék, és amire
főzőmagazinokat és ADÓK és NYILATKOZATOK feliratú dobozokat halmoztak. A
szekrény tele volt karácsonyi dekorációval, puha takarókkal, melyeket a
nagymamája horgolt, és ocsmány pulóverekkel, amelyekről Courtney nem tudta
elképzelni, hogy valaha bárki is felvenné őket. Más szavakkal, a szoba azon
dolgok raktára volt, amiket a DiLaurentis család el akart felejteni, Courtney-t
is beleértve.
A lány ledobta magáról a takarót és kisétált a folyosóra. A ház,
ami egy hatalmas, viktoriánus stílusú épület volt, úgy lett megtervezve, hogy
az emeleti folyosóról be lehetett látni a lenti nagyszobát, így Courtney
madártávlatból láthatta a konyhát. A bátyja, Jason az asztalnál görnyedt egy
tányér Frosted Flakes gabonapehely fölé. Az ikerhúga, Ali, a konyhapult körül
repkedett. Tökéletes szőke haja hullámokban omlott le a hátára, és a rózsaszín
póló, amit viselt, egészséges ragyogást kölcsönzött a bőrének. Megemelt egy
halom újságpapírt és alájuk pillantott, majd kinyitott egy evőeszközös fiókot
és azonnal be is csapta.
- Alison, mi a baj? - kérdezte Mrs.
DiLaurentis, aki egy szürke Diane von Furstenberg testre simuló ruhát és
magassarkút viselt. Úgy nézett ki, mintha állásinterjúra készülne, nem pedig a
lányát vinné egy új elmegyógyintézetbe.
- Nem találom a gyűrűmet - csattant fel Ali,
miközben felnyitotta a szemetest és belekukkantott.
- Milyen gyűrűt?
- Szerinted? Azt, amelyiken a monogramom van - Ali
kihúzott egy újabb fiókot és teljes erőből csapta be. - Azt a gyűrűt,
amelyiket minden nap hordok - megpördült, hogy szembe kerüljön
a bátyjával. - Te vetted el?
- Miért venném el? - kérdezte Jason két
falat között.
-
Hát,
nem találom sehol - csattant fel Ali. - Ahogy nem találom a zászlódarabomat sem
- mondta, éles pillantást vetve Jasonre.
A fiú megtörölte a száját egy szalvétával.
- Még ha tudnék is bármit a hülye zászlódarabodról,
bárki elviheti, még azok is, akik segítettek elrejteni. Emlékszel a lopási
záradékra?
- Talán elvitted, hogy valaki másnak add - a
lány tekintete az emelet felé vándorolt.
Cortney hátralépett a korláttól. Visszament a szobába, ahol az
éjszakát töltötte, és kinyitotta a virágos bőröndjét, ami harmadikos kora óta
volt az övé, és átnézte a tartalmát. Volt benne egy póló, ami majdnem
ugyanolyan árnyalatú volt, mint az, amit Alison viselt. Talált indigókék
farmert is, ami olyan volt, mint a testvéréé. Felöltözött.
Az Időkapszula hosszú ideje tartó hagyomány volt a rosewoodi
suliban. Ali és Jason ebbe a magániskolába járt. Ha egy hatodikos talált egy
darabot a felszabdalt zászlóból, az ritkaságnak számított. Ali egész hétvégén
az Időkapszula darabkáról dicsekedett, amit talált, bár gyakorlatilag Jason
mondta el neki, hol volt a zászlódarab, ami nem tűnt túl becsületesnek. Ali két
nappal ezelőtt vacsora után az étkezőasztalnál díszítette ki az anyagdarabot,
felsőbbrendű pillantásokat vetve Cortney-re, aki a dolgozószobában
tévézett. Nézd, milyen fontos vagyok - üzente a szemeivel.
- Te még a házból sem mehetsz ki.
De Ali nem vágott fensőbbséges képet, amikor a zászlódarab tegnap
eltűnt. Cortney a szánalmas kis vendégszoba magányában simogatta a selymes
textilt, rajta Ali pufi, ezüst firkálmányaival - egy Chanel logó, egy Louis
Vuitton dizájn, és egy csillagcsoport üstökösökkel. Courtney rajzolt egy kis
kívánságkutat a sarokba, mert rajta akarta hagyni a kézjelét valamin, amiért az
ikertestvére ennyire áhítozott. Ez után visszaadom - ígérte
meg magának. De Jason ért oda hamarabb. Meglátta Courtney-t, ahogy az
anyagdarabkát nézegeti, beviharzott a szobába.
- Tényleg azt akarod, hogy rosszabbra forduljanak
közöttetek a dolgok? - kérdezte, majd mielőtt Courtney bármit válaszolhatott
volna, kikapta a kezéből az anyagot.
Courtney éppen be akarta cipzárazni a bőröndöt, amikor a
pillantása az egyik zsebbe csúsztatott borssúrára esett. A Preserve Addison
Stevens-en, állt az elején. Egy csokor írisz képe állt a cím alatt.
Ugyanazok a fajta virágok voltak, amelyeket a szülei a nagymamája temetésére
vettek.
Kinyitotta a brossúrát és az első oldalra bámult. Gyermekeknek
és serdülőknek segítünk hatékonyan megbirkózni a problémáikkal és önbizalmat
építeni, hogy hazatérhessenek és visszamehessenek az iskolába.
Könnyek gyűltek Coutney szemébe. Kilenc éves kora
óta élt kórházban - három teljes éve. És bár hozzászokott a Radleyhez, ahogy
egy egér hozzászokik a ketrechez, amiben élnie kell, szörnyű dolgokat látott,
amelyeket soha nem akart újra megtapasztalni. Amikor az elmegyógyintézet
bejelentette, hogy bezárja kapuit, hogy luxushotellé alakítsák, Courtney azt
gondolta, a családja hazahozza, hogy velük éljen Rosewoodban. Amikor az apja
pénteken hazahozta, azt mondta, ez egy próbalátogatás lesz, ami talán
állandósulhat.
De valami rejtélyes oknál fogva a körülmények megváltoztak az
elmúlt 24 órában. Előző éjszaka Mrs. DiLaurentis kopogott Courtney ajtaján, és
szólt, hogy pakolja össze a dolgait, majd a kezébe adta a szóróanyagot.
- Úgy gondoljuk, ez lesz a legjobb neked -
gügyögte, és megsimogatta a lánya haját.
Cortney átlapozta a könyvecskét, tanulmányozva a páciensek fotóit.
Biztos, hogy modellek voltak - túl boldognak látszottak. Rémséges történeteket
hallott a Preserve-ről olyan gyerekektől, akik jártak ott. Az emberek
"halálsornak" hívták, mert annyi gyerek lett öngyilkos odabent. Mások
a "Rapunzel tornya" névvel illették, mert a szülők évekig otthagyták
a gyerekeiket. Nem engedélyezték az internet használatát, a tévét, de a
telefonhívásokat sem. A nővérek a Száll a kakukk fészkére című film statisztái
is lehettek volna, és az orvosoknak nem voltak aggályai a páciensek ágyhoz
kötözésével kapcsolatban. A szülők imádták, mert a hely kívülről gyönyörű volt.
És persze szuper drága, tehát jónak kellett lennie, igaz?
De Cortney nem megy oda. Egész éjszaka
tervezgette, hogyan fogja összehozni. Mostanra minden részlet összeállt, egy
dolgot kivéve… A lehetőséget, amire szüksége volt. Remélte, hogy adódik egy, mégpedig
hamarosan. A szülei háromnegyed órán belül akarták elvinni őt.
A brossúrát az összecsomagolt ruhái alá temette és a lépcső
tetejéhez húzta a bőröndjét. Aztán lesétált a földszintre. A hátsó ablakon
kitekintve megakadt valamin a szeme. Négy lány álldogált a bokrok mögött és
sugdolóztak. Courtney-vel egykorúnak tűntek, a lány pedig hallotta a hangjukat
a szúnyoghálón keresztül.
Az egyik lány, egy szőke, gyephoki szoknyában és egy fehér
pólóban, csípőre vágta a kezét. - Én voltam itt először. Az a zászló az enyém.
- Én már előtted itt voltam - vágta rá egy
másik lány. Egy kissé pufók alkata és bozontos barna haja volt. - Az előbb
láttalak kijönni a házatokból.
A harmadik lány toppantott egyet a lila hasított bőr csizmába
bújtatott lábával. - Te is csak most értél ide. Én mindkettőtöket megelőztelek.
Courtney végighúzta a nyelvét a fogain. Ali zászlójáért vannak
itt? És utaltak rá, hogy ez egyikük a szomszédból jött - ez biztosan Spencer
Hastings volt. Mrs. DiLaurentis megemlítette a nevét a pénteki vacsoránál, mire
Mr. DiLaurentis savanyú képet vágott. Azt mondta, Spencer szülei felvágósak
voltak, mert egy harmadik toldást adtak a házukhoz azzal, hogy átalakították
azt a tökéletesen jó istállót egy luxuslakosztállyá az idősebb lányuk
számára. Mintha egy hálószoba nem lenne elég jó? - jegyezte
meg dühösen.
-
Látod
őket ott kint? - kérdezte Courtney Alitől, aki a konyhapultnál állva mérgesen
pörgetett át egy magazint, fülhallgatókkal a fülében. Jason elment valamerre,
és a hangok alapján a szüleik az emeleten készülődtek.
Ali felkapta a fejét és kitépte a fülhallgatót a füléből. - Huh?
- Néhány lány álldogál kint. Az egyikük a szomszédból jött.
- Itt van a kertben? - Ali bosszúsnak tűnt és az ablakhoz sétált.
De amikor kikukkantott, összehúzta a szemöldökét. - Nem látom
Spencert. Hála Istennek.
- Nem vagytok jóban?
Ali felhorkantott. - Nem. A csaj egy ribanc.
És te nem vagy az? - gondolta Courtney.
Ali szembe fordult vele, mintha Courtney hangosan kimondta volna, amit
gondolt. Aljas mosolyra húzódott a szája. - Cuki felső. Déja vu-m lesz tőle.
Courtney felkapott egy banánt a kosárból. - Tetszett a színe.
- Igen, persze - Ali a pulthoz sétált és kivett egy fánkot a
nyitott dobozból.
- Óvatosan - mondta Courtney, a testvére felé sétálva. - A fánk
hizlal.
Lekvár csöpögött Ali állára. - Ahogy a kórházi kaja is, skizo.
Courtney összerezzent. Nem volt skizofrén, és ezt Ali is tudta. -
Ne.
- Ne - utánozta Ali, az arca csúnyán eltorzult.
Courtney behúzta a hasát. Ali mindig lebutított orrhangon
gúnyolta.
- Hagyd abba! - csattant fel.
- Hagyd abba! - majmolta Alison.
Courtney érezte, ahogy a régi ellenséges tűz felizzik benne, az,
ami már annyiszor bajba sodorta. Bár megpróbált mindent, hogy elnyomja magában,
valami elszabadult benne.
- Képzeld csak - köpte oda. - Nálam van az
Időkapszulás zászlód.
Ali szemei elkerekedtek.
- Tudtam! Add vissza!
- Nincs meg - mondta Courtney. - Jasonnek adtam, ő pedig nem
akarja visszaadni neked. - Ez nem volt teljesen igaz, de ez a verzió jobban
hangzott.
Ali fenyegetően nézett Jasonre, aki éppen ekkor tűnt fel az
ajtóban.
- Igaz ez? Tudtad, hogy nála van a zászlóm?
Jason ide-oda kapkodta a fejét közöttük, felmérve az összeillő
szerelésüket. - Hát, igen, Ali, de…
Ali észrevett valamit Jason zsebében. A fényes, kék anyag
kikandikált. Félig kirántotta, és elkerekedett a szeme, amikor meglátta a
kívánságkutat, amit Courtney a manga béka és a buborékszerű betűkkel írt fantasztikus felirat
közé szorított be. Összehúzott szemmel nézett Courtney-re.
- Ezt te rajzoltad?
Jason visszaszerezte tőle, és újra beletömte a zsebébe.
- Ali, csak engedd el.
Ali kihúzta magát.
- Mindig az ő oldalára állsz!
- Nem állok senki oldalára - felelte Jason.
- Dehogynem! - Ali fenyegetően bámult Courtney-re. - Még jó, hogy
elmondtam anyának, hogy megfenyegettél tegnap éjjel. Ezért küldenek a
Preserve-be, csak hogy tudd.
Courtney tágra nyílt szemekkel bámult rá.
- Nem csináltam veled semmit!
Ali lehajtotta az állát. - Talán igen, talán nem. Akárhogy is, itt
nem szívesen látunk, ribanc.
- Ali, elég volt - kiáltott Jason.
- Elég volt - gúnyolta Ali megvető mosollyal.
Amikor elnyomakodott a bátyja mellett a lépcső felé, meglökte őt. Jason
hátratántorodott és beleütközött a kovácsoltvas könyvespolcba. Az egész dolog
megingott, és egy dísztányér New York City látképével a felső polcon
bizonytalanul rázkódott meg. Jason előre vetődött, de túl késő volt. A tányér
összetört a fapadlón.
A csattanás utáni csend fülsüketítő volt. Jason csúnyán nézett
Courtney-re, aki lefagyva állt a sarokban. - Miért kellett vitát kezdened vele?
- sziszegte.
- Nem tudtam tenni ellene - mondta Courtney erőtlenül.
- De, tudtál volna - mondta Jason, majd egy frusztrált nyögést
hallatva kinyomakodott a hátsó ajtón.
Cortney-vel fordult egyet a világ.
- Jason, várj! - kiáltotta, és az ablakhoz futott. Jason volt az
egyetlen szövetségese - nem engedhette, hogy dühös legyen rá. De amikor
kinézett az ablakon, Jason már nem volt ott. A négy lány azonban még mindig a
bokrok között bujkált.
A válla felett visszanézett a konyhába. A New York City tányér
darabjai szétszóródva feküdtek a földön. Az édesanyjuk hamarosan elő fog
kerülni, és észreveszi a felfordulást. Hívni fogja a lányait, hogy megkérdezze,
mi történt. Az egyikük az emeletről kerülne elő. Mi lenne, ha a másik lány kint
beszélgetne pár lánnyal a suliból? Az biztosan nem lehetne Courtney, hiszen
senkit sem ismert a környéken. Nem is volt szabad kimennie.
Ez volt az. A lehetőség. Ha kimegy, a szülei azt hinnék, ő Ali,
nem Courtney. Ez lenne az első alkalom, hogy Alinek tetteti magát anélkül, hogy
a testvére kényszerítené rá. Az első, amit tenned kell -
mondta magának, - hogy ráhangolódsz. Senki sem fogja elhinni, hogy ő
vagy, ha nem teszed. Szóval behunyta a szemét, és elképzelte, hogy ő
Alison. Egy gyönyörű ribanc. Egy manipulatív méhkirálynő. A lány, aki
tönkretette az életét.
A bőre bizsergett. Nem is volt olyan nehéz. Courtney a Radley-ben
volt már méhkirálynő, egy csapat népszerű lány vezetője. Övék volt a legjobb
asztal a nappali szobában, ők választották ki, mit nézzenek a tévében és a
kórterem tehetségkutatóján ők adták elő a legjobb számot.
És még mielőtt a Radley-be ment volna, a gyerekek imádták -
jobban, mint a testvérét. Az emberek könnyen kijöttek Courtney-vel. Elsőként
választották a métacsapatba, párba álltak vele a művészeti projektekhez és több
Valentin-napi kártyát kapott, mint bárki más az osztályban. Ali viszont néha
kiakasztotta az embereket. Túl nyomulós, túl heves volt. Rákiabált a gyerekekre,
amikor nem volt a közelben felnőtt, duzzogott, ha nem ő kapta a legjobb
ajándékot a titkos Mikuláson és egyszer még meg is rúgta egy lány új
kiscicáját, amit a Mutasd és mondd órára hozott. Igen, Ali gyönyörű volt - egy
kicsikét még Courtney-nél is szebb -, de nem őt szerették jobban. Ezért
dolgozott olyan keményen, hogy Courtney-t kiüsse a képből. Ő akart lenni az
egyetlen sztár.
Courtney észrevette Ali kék telitalpúit az ajtó mellett, és
belebújt a cipőkbe. Hogy bebiztosítsa, az anyukája pontosan lássa, hol volt -
és a testvére hol nem volt -, lazán lelökött még egy tányért a
polcról. Hangos csattanással ért földet. Courtney kilökte a szúnyoghálós ajtót
és nézte, ahogy a lányok, akik most már hangosan veszekedtek, elhallgatnak és
felnéznek. A megfélemlített, tiszteletteljes kifejezésből ítélve, ami kiült az
arcukra, máris megtévesztette őket. Persze, hogy azt hitték, ő Ali.
- Előjöhettek - kiáltotta a legmagabiztosabb hangon, amit össze
tudott szedni.
A lányok nem mozdultak.
- Komolyan, tudom, hogy van ott valaki - mondta. - De ha a
zászlómért jöttetek, nincs meg. Valaki már ellopta.
Spencer emelkedett fel a bokrok közül elsőként. A többiek követték.
És aztán csak… megtörtént. Feltételezték, hogy ő Ali és egy csomó
mindent kérdeztek tőle. A válaszok olyan természetesen gördültek le Courtney
ajkairól, mintha a szerepet neki teremtették volna. És amikor Mrs. DiLaurentis
megjelent a verandán, óvatosan felmérte a lányokat a kertben. Ők
határozottan nem Ali barátai voltak. De amikor a lányára
nézett, nem gyanított semmit. Csak feltételezte, hogy Cortney Alison. És amikor
újra becsukta az ajtót, a család perceken belül az autóban volt. Elhajtottak. Csak
így.
Courtney annyira izgatott és ideges volt, hogy alig bírta
fenntartani a fásult szerepet, ahogy a lányokkal beszélgetett. Úgy érezte,
mindjárt felrobban. Legszívesebben a kertben lévő minden fának adott volna egy
óriási ölelést.
Mire Courtney visszament a házba, úgy érezte, mintha lefutotta
volna a távolságot a Radley-ig és vissza. A fejét könnyűnek érezte, a
végtagjait nehéznek. Körülnézett a konyhában, és látta, hogy a tányérok
darabjai még mindig a földön hevernek. Egy virágváza is a padlóra került. A
csendes házban mintha visszhangzottak volna az erőszakos, kétségbeesett
sikolyok. A dulakodás, hogy mind beszálljanak a kocsiba. A tiltakozás, hogy a
rossz ikret akarják elvinni.
A lány végigsétált a csendes szobákon, a testvére cipői kopogtak a
padlón. Működött a terve.
De hirtelen pánik tört rá. Most tovább kell játszania. Ez nem
olyasmi, ami néhány napig, vagy hétig tart, amíg rá nem jönnek, hogy a rossz
lányt vitték a Preserve-be. Ki kellett találnia, hogyan maradhat itthon,
végleg.
Felfutott az emeletre, az ikertestvére szobájába, kettesével
szedve a lépcsőfokokat. A tekintete Ali fekete-fehér ágytakaróját vizslatta, a
magazinokból kivágott hirdetéseket, a képeket Ali barátnőiről a falon, a
domború, ruhákkal teli szekrényt. Ali ágyára vetette magát, és a matrac alá
csúsztatta a kezét. Ali naplója pontosan középre volt temetve, pont úgy, ahogy
tegnap. Courtney felült, kinyitotta a naplót ott, ahol tartott, és tovább
olvasott.
De amikor a végére ért, a pezsgő érzés a gyomrában csak erősödött.
A napló Naomi Zeiglerről és Riley Wolfe-ról szólt, és sok homályos utalás volt
benne titkokra és belső poénokra, amiket Courtney-nek semmi esélye sem volt
érteni. Semmiképpen sem tudott volna Naomi és Riley barátnője maradni - ejtenie
kellett őket, hogy új klikket alakítson. Na, de kikkel?
Eszébe jutott a négy lány a kertből. Spencer, Aria, Emily, és a
negyedik, a dagi lány. Ali ötödikes évkönyvéhez futott és átforgatta a
lapokat. Hanna, így hívták. Nem írták alá az évkönyvet, tehát
egyikük sem ismerte jól Alit. Tökéletes.
Bumm.
A lány felkapta a fejét, és visszatömte a naplót a helyére. Csak
egy óra telt el. Máris visszajöttek volna? Rájöttek a csalásra?
Kinézett az ablakon, és egy fekete autót látott a járdaszegély
mellett, járó motorral, de nem látta, ki a sofőr. Lépéseket hallott a
konyhapadlón át, aztán fel a lépcsőn. Lefagyva, mozdulatlanul állt, ahogy az a
bizonyos illető végigsétált a folyosón. Egy alak tűnt fel az ajtóban, és
Courtney majdnem sikított.
Jason összeszűkült szemmel nézett rá. - Már elvitték?
Courtney bólintott, még mindig nem mert levegőt venni.
Jason összeszorította a száját.
- Hát, gondolom most legalább te boldog vagy,
igaz, Ali?
Megrázta a fejét és átment a saját szobájába. Az ajtó
másodpercekkel később be is csapódott, és egy Elliott Smith dal nyitó taktusai
harsantak fel.
Courtney végigfuttatta az ujjait az arcán. Alinek szólította! A
tükörhöz sétált. A lány, akit látott, sötétrózsaszín pólót és telitalpú cipőket
viselt. Fényes haja és szív alakú arca volt, amin huncut mosoly ült. Egy
pillanat múlva átdobta a haját a válla felett, pont, ahogy Ali szokta, és
levegő után kapott. Megcsinálta.
Eufória öntötte el, mint egy dagályhullám. Irányítani fogja az
iskolát. Mesés lesz. A lehető legjobb Alison DiLaurentis. Megérdemelte, a francba is. És a testvére? Ali arcára gondolt,
ahogy a szülei belökték az autóba, az életre, amit a Preserve-ben fog élni. De
ami megtörtént, megtörtént. És így volt tisztességes.
Kihúzta magát, ahogy csodálta a lányt a tükörben. Hirtelen eszébe
jutott valami, visszafutott a vendégszobába, kihúzta a csúnya komód felső
fiókját, és elővette az ezüst gyűrűt, amit előző este lopott el, amikor Ali
levette a mosogatáshoz. Feltartotta a lámpafénybe. Egy kis A betű volt
belegravírozva. Magában mosolyogva a jobb hüvelykujjára csúsztatta, arra az
ujjra, amin Ali hordta.
Aztán újra a tükörképére bámult.
- Én vagyok Ali – mondta a tükörnek. – És fantasztikus
vagyok.
