Azok a nyári románcok mindig a legjobbak...

- Pihenhettek, hölgyeim! - kiáltotta Mrs. Schultz, Ali gyephoki edzője, ahogy a két próbajátékos csapat a pálya körül futott.

Bár a szezonnak már rég vége volt, Mrs. Schultz szerette összehívni a lányokat néha egy-egy edzésre, hogy formában maradjanak a következő évig. Ali a lelátók felé vánszorgott. A frissen nyírt fű illata csiklandozta az orrát, és ahogy közelebb ért, látta, hogy Mrs. Schultz egy nagy kancsó gyümölcspuncs ízesítésű Gatorade-et, a kedvencét.

-          Nagyszerűek vagytok a védekezésben lányok – mondta Mrs. Schultz amikor Ali és Cassie odaértek hozzá. – Jövő ősszel megállíthatatlanok lesztek.

-          Legértékesebb játékos leszel, mielőtt még gimibe mennél – bökte oldalba Cassie Alit.

-          Azért, mert fantasztikus vagyok! – csiripelte Ali, V alakban emelve fel a karjait.

De valahol mélyen még azt sem hitte el, hogy egyáltalán bekerült a csapatba. A Radleyben nem nagyon sétálgatott, nemhogy gyephokis gyakorlóköröket futott volna, de amint meghallotta, hogy a gimis csapat megnyitja a meghallgatásokat a két legjobb általános iskolás csapattag – Ali és Spencer - számára, kitűzte célul, hogy őt vegyék be maguk közé. Amikor a családjával később ellátogattak a kórházba, és „Courtney” rájött, hogy a testvére bekerült a gimnázium csapatába, lesápadt. Na, most ki a jobb Alison? akarta Ali az arcába kiabálni.

Ali megragadott egy műanyag poharat a csomagból, és öntött magának az üdítőből. Aztán átvette a pólóját, a felszerelését a táskájába dobta, aztán elbúcsúzott Cassie-től és a többiektől és elindult a hátsó parkolóba, ahol Jason majd felveszi, hogy hazavigye. Csak egy Honda Civic, egy random iskolabusz és egy biztonsági őr Fordja állt ott, mindegyik üresen.

Ali leült a szökőkút szélére várakozni. Két szurkolólány, akiknek nem emlékezett a nevére, kiugrándozott a gimiből és az autóik felé indultak. Egy nyolcadikas, aki mindig szerepelt a reggeli video-bejelentésekben, a zászlórúdnál álldogálva telefonált. És a tornaterem ajtajánál ott volt Naomi Zeigler és Riley Wolfe. Egyszerre néztek fel és bámultak Alire, aztán gyorsan el is fordultak.

Ali gyomra bukfencet vetett. Már másfél év eltelt, mióta dobta Naomit és Riley-t bármiféle magyarázat nélkül, de még mindig kellemetlenül érezte magát a jelenlétükben. Eleinte a két lány könyörgött Ali bocsánatáért, bármi is volt, amit ellene tettek – egyszerűen csak szerették volna, ha újra barátok lennének. Felajánlották, hogy megcsinálják Ali összes háziját egy teljes éven át. Bármit választhatott volna a szekrényükből, és neki adták volna. Egy Lila Szoba nevű helyről beszéltek és valamiről, amit Ugrándozóknak hívtak, és pont ez volt az, amiért Ali ejtette őket – fogalma sem volt, miről magyaráznak. Olyan gyorsan kiszagolták volna, hogy ő nem az igazi Alison, hogy azonnal a Preserve-ben kötött volna ki.

A telefonja jelzett, mire összerezzent. Aria küldött üzenetet: Akarsz nálunk lógni holnap este?A szüleim randizni mennek. Jövünk, piás szekrény!

Igen és igen! írt vissza Ali.

Visszacsúsztatta a telefonját a zsebébe. Hirtelen úgy érezte, egy tekintet tapad a hátára, és libabőrös lett. Naomi és Riley voltak? De amikor megfordult, egy vele egyidős fiút látott a fák alatt állni. Fogalma sem volt, honnan került elő, és olyan intenzíven bámult Alire, mintha látná a gondolatait.

-          Te vagy Alison, ugye? – kiáltotta a fiú, és közelebb sétált.

Ali hunyorgott. A fiú magas és nyurga volt, a testfelépítése azokra az úszókra emlékeztetett, akik a pillangóúszás bajnokai voltak Emily csapatában. Szűk, fekete póló volt rajta, testhezálló kord rövidnadrág és fűző nélküli vászoncipők. Barna haja fel volt zselézve és a szemei egy, még Aliénél is megkapóbb kék színben pompáztak. Csak színes kontaktlencse lehetett.

-          Alison? – ismételte a srác, amikor közelebb ért. A hangja rekedtes és mély volt.

-          Öhm, igen – mondta Ali lassan, a füle mögé tűrve egy hajtincsét. – Te pedig…?

A fiú döbbentnek tűnt.

-          Nem emlékszel rám?

Ali pislogott. Nagyon régen volt már, amikor utoljára nem tudott válaszolni egy kérdésre Alisonként, és ettől szédülni kezdett, átlátszónak és ingatagnak érezte magát.

-          Frissítsd fel a memóriám – mondta, utálva a saját szavait.

-          Nick Maxwell – ült le a fiú a szökőkút szélére, és a térdeire támaszkodott – barnák voltak, egy kevés fekete szőrrel. – A Ravenswood Táborból.

Ez megmagyarázta, miért nem tudta Ali, hogy ki ez a fiú. A nővére az ötödik utáni nyáron ment abba a táborba, néhány hónappal a csere előtt.

-          Hát persze! – mondta élénken, remélve, hogy meggyőzően hangzott, de még mindig szédült. – Hogy vagy?

-          Tényleg elfelejtettél – kuncogott Nick. – Gondolom állandóan írogatsz dolgokat pasikról mosdók falára?

-          Én… - Ali úgy érezte, mintha külföldre került volna, egy olyan országba, aminek nem beszéli a nyelvét. Szóról szóra memorizálta a testvére naplóit, és azok egyszer sem említettek senkit akit Nicknek hívtak. Talán félt, hogy a szülei elolvassák, így titokban tartotta.

-          Sajnálom – húzta be a nyakát Nick. – valószínűleg nem tudtad, hogy láttam, amit írtál – ujjaival dobolt a betonon. – A tanácsadók lemosatták velem. Szerintem azt hitték, én vettelek rá, hogy írd fel, vagy ilyesmi – a pillantása visszatért Alihez, és elismerő mosoly jelent meg az arcán. – Talán jobban oda kellett volna figyelnem rád. Felnőttél.

-          Tényleg jobban oda kellett volna figyelned – ismételte Ali, ahogy a kirakó összeállt a fejében.

Alison írt valami kétségbeesett dolgot egy falra egy srácról, akibe viszonzatlanul belezúgott? És vajon ez a fiú nemet mondott neki?

Ali felállt, és feljebb csúsztatta a gyephokis szoknyáját a combján. Hirtelen nagyon, nagyon akarta, hogy Nick kedvelje. Elképzelte, ahogy ezt elmeséli a testvérének a kórházban. Agyvérzést kapna.

-          Szóval, mit gondoltál arról, amit írtam? – gügyögte flörtölősen.

Nick szeme felcsillant.

-          Hát, elég hízelgő volt, egyértelműen. Nem mindennap olvassa az ember, hogy milyen jól csókol, különösen, ha egy olyan lány írta az üzenetet, akit soha nem csókolt meg. Azon gondolkoztam, honnan tudhatod.

-          Ó, mindig meg tudtam mondani, hogy csókolnak az emberek egyetlen pillantásból – mondta Ali a fiú ajkait bámulva. Rózsaszínek és íj alakúak voltak.

-          Tényleg? – vigyorgott Nick.

-          Persze.

Egy pillanatig így maradtak, egymásra vigyorogva. Aztán Ali a kamerájáért nyúlt.

-          Lefényképezhetlek?

-          Csak ha megkapom cserébe a számod – mondta Nick.

Ali készített egy képet, aztán leírta a mobilszámát egy darab papírra, amit a matekfüzetéből tépett ki. Ezután Nick le is lépett, és csak annyit mondott búcsúzóul: „Még találkozunk, cukorfalat.” Látva ahogy Nick távolodik, Ali nyugtalannak érezte magát. Miért nem hívta meg valahová a fiú? Még nem akarta annyira, amennyire akarnia kellene. A lánynak eszébe jutott, hogyan tanította meg Matt nővére az emberek hipnotizálására. Számolj vissza száztól, érintsd meg a homlokát és mondd, hogy a hatalmadban van. Ali azt kívánta, bárcsak kipróbálhatná ezt most azonnal, hogy rávegye Nick-et, hívja randira.

Aztán meglátott egy ismerős figurát átvágni a gyephoki pályán. Ian Thomas volt az, khaki nadrágban és élénkzöld pólóban. Úgy nézett ki, mint egy főiskolás fiú és egy golfozó keveréke, de így is dögös srác volt. Talán más módon is a hatalmába vonhatja Nick-et.

Ali Ian látóterébe helyezkedett, és akár egy jó gyalog, Ian elvigyorodott amikor meglátta.

-          Hé, Ali! – kiáltotta, és integetett.

Ali csókot dobott neki, a fiú pedig incselkedve viszonozta a gesztust. A lánynak még csak meg sem kellett fordulni ahhoz, hogy tudja, Nick megállt és őt bámulja.

Talán jobb hipnotizőr, mint gondolta volna.

Soha ne bízz egy kaliforniaiban

[Ne szórakozzatok nélülem.]

-          Miért nem jöttél át Hastingsékhez tegnap este? - kérdezte Ali, miközben bemászott Jason BMW-jébe másnap reggel iskola előtt.

Jason, akinek sötét karikák éktelenkedtek a szeme alatt, mintha szemernyit sem aludt volna, bekapcsolta a főiskolai csatornát, a SiriusXM-et.

-          Nem volt hozzá kedvem.

-          A fél osztályotok ott volt - érvelt Ali. - Jól szórakoztunk.

Miután Ali és Spencer kibékültek, cuki felsőbbéves fiúkkal táncoltak az este hátralévő részében. Jópáran közülük elkérték a telefonszámát, de nem adta meg nekik. Még mindig úgy érezte, van valami helytelen abban, ha valaki sokkal idősebbel randizik.

-          Nem voltam bulihangulatban - Jason célzott pillantást vetett a húgára. - És nem tetszik, hogy te elmentél.

-          Melissát nem érdekelte, hogy Spencer ott volt - kötekedett Ali.

Jason összerezzent.

-          Nem mintha kútba ugranék, ha Melissa is azt tenné.

Ali keresztbe tette a lábait, aztán mégis visszahelyezte őket egymás mellé. Egy éve még megtetted volna, szerette volna mondani. De kételkedett benne, hogy Jason a valódi Alisonnal is megosztotta volna a titkos vonzalmát Melissa iránt. Végül Jasonre nézett.

-          Szerinted anya és apa tényleg amiatt ideges, mert fősulira küldenek téged? – aztán levegő után kapott. – Mi van, ha tönkrementek?

-          Nem mentek tönkre – horkantott fel Jason. – És nem hiszem, hogy emiatt aggódnának.

-          De azt mondták… - Ali elgondolkozott, visszaemlékezve a szüleik furcsa viselkedésére az előző napi vacsoránál. – Szerinted hazudtak?

Jason durván fékezett egy Mercedes coupé mögött, de nem válaszolt. Ali fel-le húzta az ujjait a biztonsági övön.

-          Mi van, ha elválnak?

-          Nem hiszem, hogy… - Jason elhúzta a száját.

-          Van értelme. Már soha nincsenek együtt. És az a sok baromság a vacsoránál, arról, hogy el akarnak nekünk mondani valamit – valószínűleg erről van szó, nem gondolod? – megforgatta a fonálkarkötőjét a csuklója körül. – Nem lennék meglepve, komolyan. Egy olyan gyerek, mint Courtney talán tényleg nincs jó hatással egy házasságra.

A Courtney név úgy lógott a levegőben, mint egy kellemetlen szag. Ali ritkán mondta ki a saját nevét hangosan, és főleg nem Jason előtt. A fiú szilárdan és egyenletesen kilélegzett, az arckifejezése nem árult el semmit. – Talán – felelte végül.

Lekanyarodtak a hosszú, fákkal szegélyezett útra, ami a Rosewood Dayhez vezetett. A kő- és téglaépület feltűnt előttük, ugyanazt a bizsergést ébresztve Aliben, mint az első alkalommal, amikor idejött, hatodikban. Ez az, amit hiányoltam, gondolta akkor, végigsimítva a blézerét. Uralni fogom ezt a helyet.

És persze úgy is lett. Már mindenki ismerte, és meghajoltak előtte. Természetesen voltak kihívások az első napon: eltévedt a tesiterem keresése közben, összezavarva Devon Arliss-t és Dara Artz-ot – szerencsére a lányok le voltak nyűgözve, hogy egyáltalán hozzájuk szólt; és flörtölt Andrew Campbell-el, míg rájött, hogy ő az egyik legnagyobb kocka a suliban. Páran furcsa pillantásokkal méregették, amikor bent ült le a menzán – úgy tűnik, a népszerűek mind kint foglaltak helyet – de a legtöbb dolgot magabiztosan és könnyedén ütötte el. A második napján már magával vitte a testvére naplóját, amit folytatni kezdett, mint egy csaláskódot Ali életéhez.

Jason elhajtott az általános iskola mellett, és a gimis hátsó parkolóba húzódott, ahol a felsősök autói álltak. Emberek kászálódtak ki a kocsikból, élénken, hangosan beszélgettek. Ali szinte kiugrott az ajtón, amint Jason beállt egy üres helyre, és körülnézett Cassie-t és a többi gyephokis csapattársát keresve. De aztán meglátott valaki mást. Hanna a parkoló másik végében állt egy magas, vékony, sötét hajú lány társaságában, akit Ali nem ismert.

-          Ali! – integetett Hanna. – Itt vagyok!

Ali odavonult hozzájuk, az ismeretlen lányra hunyorogva. Csinos volt – nagyon csinos – és legalább kilencedikesnek tűnt. Egy smaragdzöld rojtos Marc Jacobs táska volt nála. Ali szerette volna azt hinni, hogy hamisítvány, de túl jól nézett ki.

-          Ali, ő itt Josie – Hanna arca élénk rózsaszínűre pirult. – És Josie, ő pedig Alison DiLaurentis.

-          Örvendek – nyújtott kezet Josie. A körmei galambszürkére voltak festve, amilyet Ali még soha nem látott. Nem tudott róla, hogy ez egy népszerű szín lenne, de nagyon stílusosan nézett ki. – Sokat hallottam már rólad.

-          Mint mindenki – felelte Alison kimérten. – Én viszont semmit sem hallottam rólad.

-          Josie csak most költözött ide a családjával Los Angelesből – vágott közbe Hanna.

-          Annyira béna, hogy pont májusban kellett eljönnünk – forgatta a szemét Josie. – Nem várhattak volna a nyári szünetig? El sem mehettem a kilencedikes bálra, pedig a legdögösebb fiú hívott el. Ráadásul egy ottani barátomnak voltak jegyei a Teen Choice Awards-ra, de azt is ki kellett hagynom.

-          Úristen, imádnék elmenni a Teen Choice Awardsra! – lehelte Hanna.

Ali hirtelen szédülni kezdett. Los Angeles? Kilencedikes bál? Teen Choice Awards? Hátradőlve rátámaszkodott egy Beetle hátsó lökhárítójára.

-          És honnan is ismered Hanna-t?

-          Tegnap találkoztunk a Vidrában – ragyogott fel Hanna arca.

-          Az meg micsoda? – kérdezte Ali. – Egy kisállatbolt?

Apró, majdnem szánakozó mosoly jelent meg Hanna és Josie arcán.

-          A Vidra egy új butik a plázában – mondta Josie. – Az apám a tulaj. Minden hétan néhány napot ott dolgozom suli után.

-          Az a legjobb bolt, Ali – áradozott Hanna. – Az Őrszem divatrovatától voltak ott újságírók, amikor bementem. Azt is mondták, hogy írnak egy értékelést az újságban!

-          Nyitási akcióink vannak, be kellene ugranod – mondta Josie, félreállva, hogy utat adjon egy kopott Volvónak, ami végigdübörgött az úton. Aztán oldalba bökte Hannát. – Emlékszel azokra a lányokra, akik egy Citizen farmeren marakodtak?

-          Imádtad volna – fordult Hanna Alihez. Mindketten ugyanazt a csőnadrágot szúrták ki maguknak és majdnem összeverekedtek az öltözőknél.

-          Ennyire fantasztikus volt a naci – tette hozzá Josie.

Ali megköszörülte a torkát.

-          És te honnan tudsz erről a butikról, Hanna?

-          A neten olvastam róla – Hanna hirtelen kétségbeesettnek tűnt. – Azt hittem, tudsz róla, Ali. Különben mondtam volna.

-          Mióta járkálsz a King Jamesbe egyedül? – kérdezte Ali. A megjegyzés bárki számára puszta csipkelődésnek tűnhetett, de tudta, hogy Hanna kiborul tőle. – Azt hittem, mindig üzenünk egymásnak, ha oda megyünk.

Ali nem igyekezett közölni, hogy előző nap ő maga is a King Jamesben járt. Ez amúgy sem számított – a családjával volt ott.

-          Nem volt ott sokáig – szólt közbe óvatosan Josie, furcsa pillantást vetve Alire.

-          Ez egy olyan személyes, legjobb barát-dolog – mondta Ali szűkszavúan.

Újra Hanna-ra nézett. Ez az egész helyzet rossz volt. Mióta kapott Hanna meghívást butikok megnyitóira, amikről neki nem is szólt? És mióta akarta egy csinos, idősebb lány Los Angelesből Hanna-t a legjobb barátjának? Rendben, Hanna egy csinos selyemblúzt viselt, amit Ali még sosem látott rajta és mindig tudta, hogyan bánjon az ékszerekkel – ma például egy rakás ezüst karkötő volt a bal karján. Ugyanakkor a fogszabályzóján rózsaszín és lila gumik éktelenkedtek, és egy pattanás virított a homlokán, egy másik pedig kezdett kialakulni az állán. A Rosewood-os blézere, ami az év elején még tökéletesen jó volt rá, feszült a mellkasán, a derekán pedig már nem tudta begombolni. Még mindig egy különc lenne, ha Ali nem karolja fel, és veszi be a népszerű klikkjébe. Ezen kívül Ali különce volt, ő pedig nem akarta megosztani senkivel.

-          Öhm, Hanna? – szagolt bele Ali a levegőbe, majd lepillantott Hanna banánsárga Marc Jacobs telitalpúira. – Azt hiszem, kutyaszar van a cipődön.

Hanna elsápadt.

-          Istenem – a járdaszegélyhez sietett és vadul dörgölte a cipősarkait a betonhoz.

Ali bocsánatkérően nézett Josie-ra.

-          Nem vihetjük Hannát akárhová csak úgy. Egyszer együtt voltunk Philly-ben, ő pedig leesett a járdáról, egyenesen egy sártócsába!

Josie ajkai megrándultak, de nem nevetett. Felvette a táskáját a vállára.

-          Igazából már mennem kellene. Még nem ismerem itt ki magam valami jól.

-          Már mész is? – kérdezte Hanna, visszalépve hozzájuk.

-          Hamarosan beszélünk, oké?

Josie gyakorlatilag elrohant tőlük, a lófarka ugrált, ahogy lefutott a dombon. Amikor elérte az ajtót, néhány csinos lány köszöntötte, ő pedig visszamosolygott rájuk.

Hanna szomorúan összehúzta magát. Ali átfűzte a karját Hanna könyökénél.

-          Sajnálom, Han. Az emberek eléggé undorodnak a kutyaszartól.

-          Igazából nem volt szaros a cipőm. Ellenőriztem – harapott Hanna az ajkába.

-          Tényleg? – kérdezte Ali ártatlanul. Megragadta a kezét, és erősen megszorította. – Eskü éreztem valamit, Han. Az én hibám!

Hanna összehúzta a szemöldökét, talán megérezte, honnan fúj a szél. Ali tudta, hogy Hanna okosabb, mint általában feltételezi róla – gyorsabban feltűnt neki, hogy manipulálják, mint a többieknek. Ha Ali valaha is átadná a helyét (nem mintha az valaha megtörténhetne), és Hanna átalakítaná magát, valószínűleg megfelelő lenne méhkirálynőnek.

De Hanna végül nem mondott semmit. Ali még egyszer megszorította a karját.

-          Egyébként azt hallottam, hogy minden kaliforniai flúgos. Amúgy sem akarsz a barátja lenni.

Végül is ott volt neki Ali, és csak Ali számított.